Mit adott nekünk az MI?

Röviden: gyanakvást és értékvesztettséget. Ha szeretsz leadekből informálódni, akkor ennyi elég is, ha viszont érdekelnek a részletek, olvass tovább!

Az emberiség (szerencsésebb, gazdagabb felének) újabb játékszere akadt, amit lehetne hasznos dolgokra is használni, kellő arányérzékkel és távolságtartással alkalmazni, mégis jó szokásunkhoz hűen újra átesünk a ló túloldalára. Óriási felhajtás alakult ki körülötte, így aztán a kormányok, tőkealapok pénzt és erőforrást nem kímélve fejlesztik, belecsúszva a sunk cost fallacy nevű állapotba, amit magyarra legjobban talán „elsüllyedt költségek csapdájának” fordíthatnánk: minél többet költesz valamire, annál jobban érzed azt, hogy csak előre menekülhetsz.

A mesterséges intelligencia egy buborék. A szkeptikusok elég hamar rájöttek a korlátaira és arra, hogy nem több egy csilivili átverésnél. Bár a sci-fi irodalomban sokan (például jómagam is az „Én” című kisregényemben) vázoltak fel olyan jövőképet, ahol a mesterséges intelligencia a tudását exponenciálisan gyarapítva átlépi a tudásszingularitást, a valóság az, hogy eddig minden teszt szerint a gépagy fejlődésének mértéke idővel lassul, koordinátarendszerben ábrázolva a függvénye ellaposodik. A magyarázat egyszerű: soha egy pillanatig sem gondolkodott a gép, pusztán a már meglévő információkat strukturálta, rendezte át. Létrehoztunk tehát egy fejlett, szövegalapú keresőt, amely nem mindig ad releváns találatot, és kritika nélkül használva hajlamos orbitális tévedésekre – viszont lehetővé teszi, hogy akkor is „megtaláljunk” valamit, ha magunk sem tudjuk pontosan, mit keresünk.

Az MI tehát nem több egy bizonytalanokra optimalizált keresőnél. Alkalmas kimenetekre kapcsolva azonban „elszabadul”; valójában ilyenkor sem hoz létre új dolgokat, csupán pontos kezdőértékek megadásával elkezdi utánozni a kreativitást vagy – hírek esetén – az oknyomozást.

Mi ezzel a probléma, hiszen néha valóban látványos, színes-szagos tartalmak gyártására képes? Épp az általa kreált végeredmények üressége és a létrehozása szédületes tempója a gond. Ezek a tartalmak ugyanis jobb esetben korábbi, releváns mondanivalók összeollózásai, rosszabb esetben idiótán összerakott információkupacok. Viszont mivel túl gyorsan és túl sok jelenik meg belőlük, dömpingszerűen elárasztják a virtuális teret. A hozzá nem értők számára váratlanul jelentek meg ezek a komponensek, így sokan – főleg az idősebbek – észre sem veszik, hogy műanyag szerzeményeket fogyasztanak. A lehetetlen, állatkás videóktól kezdve – ahol mondjuk veszélyes ragadozók kicsinyét menti meg valaki, majd az anyaállat hálásan odabújik a megmentőhöz, ahelyett, hogy régi jó szokás szerint darabokra tépné – a szívszorító lájkvadász kamuképekig – amelyen azon sírdogál az indiai kisfiú, hogy egyetlen lájkot sem kap, pedig egy szemétből lomizott műanyagkanállal olyan részletgazdag fafaragást készített, ami ellentmond minden faipari ismeretnek – milliószám áraszt el minket a hulladék.

A probléma pedig az, hogy ezen kamutartalmak minősége az algoritmusok finomodásával egyre hihetőbbé válik. Ezzel pedig eljutottunk a mondanivalóm lényegéig. A mértéktelen áradatra ugyanis két reakció létezik: a befogadás és az elvetés.

A befogadók dolga könnyebb: Többnyire olyan emberekről van szó, akik nem kérdőjeleznek meg semmit, számukra az MI akár teljes értékű álvalóságot is képes felépíteni. Elhiszik, hogy Macron elnök színpadon ad elő sztriptízműsort, mint ahogy azt is, amit bármely tömb politikai narratívája sugároz. Hiszik, hogy a világ csupa jó vagy rossz, fekete-fehér. Mivel ennek a megkérdőjelezhetetlenül ideális és könnyen emészthető álvalóságnak a fogyasztása kevesebb frusztrációt okoz, mint a tények ellenőrzése, érthető, miért képes elborítani lassan az összes médiumot, videócsatornát és hírblogot a kreált műtartalom.

A másik oldalon viszont egyre növekszik az elvetők száma: olyan embereké, akik próbálják kiszűrni a manipulációt, a talmi értékeket. Viszont velük meg az a probléma, hogy mindent elvetnek, aminek bármi köze is van a mesterséges intelligenciához, ez pedig – szerintem – pont olyan káros, mint a hamis élvezetek habzsolása.

Próbálom konkrét példával megmutatni, hogy mire gondolok:

Vegyük az egyik leggyakoribb alkalmazási területet, a grafikát.

A grafika az egyik legősibb kreatív megnyilvánulásunk: a barlangrajzok megléte is ezt támasztja alá. Mint minden művészeti ágban itt is szükség van tehetségre, nem elég a szorgalom. Az MI azonban olyan eszközt ad hozzá nem értők kezébe is, amely lehetővé teszi, hogy néhány jól megválasztott szó segítségével akár pofás illusztrációt is létrehozhassanak valamely témában (a minőség és részletgazdagság gyakran csak az előfizetési csomag árától függ).

Mire jó ez? Úgy gondolom, hogy ha valódi tartalom színesítésére szolgál, akkor teljesen legitim a dolog, viszont, ha a tartalom kiváltására, akkor káros. Ezzel az elgondolásommal nem vagyok egyedül, még ha mások nem is fogalmazzák meg pontosan, mit is éreznek a művi tartalmakkal szemben.

Itt jelenik meg a gyanakvás és az értékvesztettség.

Egy részletgazdagon kidolgozott könyvborítóra pillantva szinte azonnal felmerül a gyanú, hogy MI. Még akkor is, ha több olyan dolgot is megfigyelhetünk rajta, aminek a hiánya lebuktathatná, ha valóban gépi kreálmány lenne. Ugyanez figyelhető meg a videók és írott szövegek esetében is: a szemlélő gyakran gyanakvástól clinteastwoodosan összehúzott szemmel méregeti a képernyőn zajló eseményeket vagy a könyvben olvasott szöveget. A gyanakvás pedig lassan paranoiássá válik. Elég egy nem túl frappánsan leírt sor vagy egy kicsit semmitmondóbb szövegrész, és azonnal jön a lesújtó vád: „ez is mesterséges intelligenciával ír”.

A bizalmatlanság pedig a művészeti világból átszűrődik a mindennapjainkba is, és lassan valahogy az abnormalitás válik megszokottá. Ez pedig borzasztóan káros. Az önvédelemként kialakuló szkepticizmus fokozatosan mindent megkérdőjelezendővé tesz. Már nem tudunk felhőtlenül rácsodálkozni a dolgokra, mert attól tartunk, újra csak valamilyen manipuláció áldozataivá silányulunk. A világban körbepillantva egyre eszementebb dolgokba ütközünk, mintha a világ megbolondult volna: a hírportálok, médiumok már csak a hitelesség látszatára sem adnak, és feláldozzák a hírközlést a klikkvadászat oltárán, a politikai erők ideológiai alapon hoznak gazdasági döntéseket, a közélet pedig romokban világszerte. Lassan valóban nehéz eldönteni egy történésről, hogy valóság vagy kreálmány.

Ebben a helyzetben az információkkal szembeni gyanakváshoz logikusan társul értékvesztettség, hiszen mindaz, amiben hittünk, amire szocializálva lettünk, a szemünk előtt omlik össze. A filmek már nem tanulságokról szólnak, hanem – egyre igénytelenebbül kivitelezett– speciális effektusokról, a könyvek egy része nem több MI által manifesztált szöveghalmaznál, konzervdalokat hallgatunk a rádióból, és előregyártott elemekből fusizott grafikák töltik ki a látóterünket.

Van ebből kiút? Megoldás a mesterséges intelligencia által létrehozott tartalmak, vagy akár a teljes MI elutasítása?

Úgy gondolom, nem. Paradox módon a teljes elutasítás ugyanannak a gebének az egyik oldala, amelynek a túloldalán a műtartalmak kritika nélküli elfogadása lakik. Valamiképp az arányérzékünket kellene fejleszteni:

Igen, egy cikk, poszt vagy novella megírásakor használjuk a chatbotokat, de ne vele írassuk meg az anyagot! Használjuk arra, amire való lenne: forráskeresésre, egy-egy levezetés vezérfonalának megragadására. Ugyanez igaz a zenére, a grafikára vagy bármely más művészeti ágra. Miért ne keresgélhetnénk szép harmóniákat egy ütős dallam komponálása közben, ha a főtéma már adott? Miért ne rajzoltathatnánk meg a sok-sok vesződséggel megalkotható textúrákat a mesterséges intelligenciával, ha a fejünkben már összeállt egy lemezborító, egy illusztráció vagy egy saját festmény ötlete, elkészítettük a vázlatokat, behúztuk már a fő kontúrvonalakat és megterveztük az árnyékokat, fényeket? Nem ördögtől való a monoton részletek kidolgozásának automatizálása, de ügyelnünk kell arra, hogy a vezérfonalat mindig mi határozzuk meg, az irányítás végig a mi kezünkben legyen.

A legfontosabb, hogy sohase próbáljunk hamis babérokra szert tenni azzal, hogy egy ostoba, de szorgalmas géppel készített „produktumot” a sajátunkként állítunk be! Ne a lebukástól való félelmünk tartson vissza ettől, hanem a bizonyosság:

Elképzelhető, hogy amíg az MI stabil színvonalon ontja magából a középszerű semmit, addig mi a fizikai akadályaink miatt talán sok-sok gyengébb dolgot tudunk csak létrehozni, ám az előnyünk a géppel szemben, hogy a rengeteg kudarc után nekünk van esélyünk egy zseniális produktum világra segítésére, amíg „neki” nincs.

Ha egyre többen teszünk így, és nem adjuk fel, akkor igenis bebizonyíthatjuk, hogy ezen a bolygón még mindig mi állunk a tápláléklánc csúcsán, s talán visszatérhetünk valaha a normalitás azon szintjéhez, ahol nem kell majd másodpercenként eltöprengenünk, hogy a valóság-e az, amit látunk.