És most valami egészen más…

A cím a méltán híres brit komédiás csapatot, a Monty Python-t idézi, ám itt most kevésbé vicces dologról szeretnék beszélni, mint az angol humor: a magyar választásokról és az ehhez való viszonyomról.

FONTOS! Ha nem olvasod végig, akkor bele se kezdj!

Kormánypártiként nagyon mellbevágott a Fidesz bukása, bár sok mindennel nem értettem egyet az Orbán-kormánnyal – például a melegek jogainak csorbításával vagy a NER-közeli emberek korrupt gazdagodásával –, amelynek kifejtése után ugyanúgy büdös libsi lettem az egyik oldal szemében, mint amennyire vaskalapos hülye a másik oldaléban, amikor rávilágítottam a bejelentkezett ellenzék alkalmatlanságára. Véleményem szerint Magyar Péter morálisan vállalhatatlan, és úgy hiszem, hogy egy felületes pszichiátriai vizsgálat is vastagon kimutatná nála a pszichopatákra jellemző attitűdöket, ám most erről sem nyitnék fejezetet. Összegezve csak annyi, hogy a Fideszre ráfért, hogy az orrukra koppintsanak, ugyanakkor az ellenzéknek muszáj lett volna egy alkalmasabb messiást keresni.

Számomra két dolog igazán fájó.

Egyrészt azoknak a média által felhergelt embereknek a választása, majd a finisben mutatott elkötelezettsége, akik egy hónappal korábban még azt sem tudták, kire akarnak szavazni. Tehát NEM azokkal van bajom, akik évek óta változást akartak, s ennek néha csendben vagy emeltebb erővel hangot adtak, hanem azokkal a vén hülyékkel, akiknek az utolsó hetekben jött a megvilágosodás, hogy őket kizsákmányolja a rendszer, illetve azokkal a zoomerekkel, akik eddig a bulikázásnak éltek, ám hirtelen öntudatra ébredve forradalmárnak gondolták magukat. Ez tehát az ellenoldallal a problémám.

A másik probléma viszont magával az egyre jobban elhatalmasodó médianyomással van. Azzal, hogy pro és kontra mindkét oldal a képembe tolja a maga igazságát fizetett hirdetéseken keresztül, és mindkét oldal elvárja, hogy személyeskedve szidjam azt, akinek más a véleménye, mint az enyém. Ezt sok esetben olyanok követelik meg elkötelezett lojalitással, akinek maguknak nincs is kiforrott álláspontjuk, esetleg az összefüggések ismerete nélkül, pillanatnyi lelkesedésből csapódtak valamely oldalhoz. Ez nekem nem szimpatikus. Nem akarom gyűlölni azokat az ismerőseimet, barátaimat, akik már évek óta az ellenzéki térfélen mozognak. Nem gondolom azt, hogy minden tiszás ostoba lenne, mert tudok felhozni ellenpéldákat saját ismeretségi körömből, mint ahogy azt is visszautasítom, hogy a fideszesek mind birkák lennének, mivel ezt is tudom cáfolni.

A választás előtti viharnak akarva-akaratlanul részese lettem. Ez egyrészt a habitusomból adódik: nem az a fajta vagyok, aki meghunyászkodva, kerülve a konfliktust, magában dörmög, ha valamivel nem ért egyet, másrészt szeretek trollkodni. Életutam alatt többször is működtettem gúnyoldalakat, oda-odafricskázva a két számomra legundorítóbb politikai konglomerátumnak, az SZDSZ-nek (anno szadesz.hu néven készítettem gúnyolódó tüköroldalt, amiért még a hatóságoknál is feljelentettek), illetve a 2014-es kétharmad után tunti.hu címmel, amikor az elzavart balosok próbáltak folyamatos tüntikézéssel botrányt kelteni. Egyiket sem szégyellem: mindkettőt nagyon élveztem.

Most viszont valami változott bennem. Nem a kormány bukása miatt, hanem azért, mert rájöttem, hogy a választás semelyik végkifejlete nem tudott volna olyan eredményt hozni, amivel felhőtlenül és százszázalékosan elégedett lehetnék. Mindezt úgy, hogy a kampányidőszakban (ami ezúttal majdnem két év volt) rengeteg cikket elolvastam, számtalan helyen hozzászóltam, és ezzel sok-sok órát elpazaroltam az életemből, miközben a regényötleteimen alig ténykedtem.

Végiggondoltam az egészet, és rádöbbentem, hogy a következő választás idején (ha lesz ilyen négy év múlva) már idősebb leszek hatvanévesnél. Ez a mai világban nem megdöbbentő, hiszen ez a korosztály ma már teljes életet élhet, hála a folyamatosan javuló életkörülményeknek. Még nyugdíjas korú sem leszek. Vagyis aktívnak számítok majd, ha megérem. Ugyanakkor az is felmerült bennem, hogy annyi idősen nekem kellene-e döntenem a jövőről? Beállni a sorba egy olyan világban, ahol aggastyán vezetők cseszik el a világot, a fiatal emberek jövőjét?

Hát egy frászt!

Én ugyan nem leszek a fiatalabbak vágyainak kerékkötője. Vesztenivalóm szinte alig, hiszen biztos egzisztenciával, saját lakással, autóval rendelkezem, van megtakarításom és energiám is, hogy elköltsek belőle. Nincs hitelem, nincs jelzálogom, nem függök a CSOK-tól, sem az alacsony kamatú hitelektől, és jó eséllyel már katonának sem vinnének el. Nem érdekel az oktatásügy, és igazán az egészségügy sem, mert egészségesen élek, ha pedig nagy a baj, majd csak lesz valahogy. Szóval bedobom a gyeplőt, küszködjenek a döntéseikkel a fiatalabbak: építsenek olyan jövőt, amilyet szeretnének. Szavazzanak bulikázó új messiásokra (akiket ugyanúgy a NER nevelt ki, mint a többieket), vagy később szavazzanak be helyette transzneműt, nőimitátor drag queent vagy akár palackorrú delfint; nem bánom.

Mindezeket nem a keserűség mondatja velem. Nagyon komoly bennem az elhatározás, hogy soha többé nem megyek el szavazni, mivel szinte sohasem valamire, hanem valami ellen szavaztam, és erre sajnálom a fogyó időt. Fiatalként azt hittem, hogy a világ megváltható, de tévedtem. Tévedjenek az utánam következő generációk is…